Az erejét visszavevő Nő nemcsak a saját történetét írja át, hanem a következő generációkét is.

Volt idő, amikor azt hittem, a szeretet azt jelenti, hogy mindig adok.

Adok időt. Adok figyelmet. Adok energiát. Adok még akkor is, amikor már alig marad belőlem valami.

Sokáig természetesnek vettem, hogy háttérbe húzódom, alkalmazkodom, csendben vagyok a béke kedvéért. Hiszen ezt láttam magam körül. Ezt tanulták az anyáink. Ezt tanulták a nagyanyáink.

A nők generációk óta hordoznak olyan láthatatlan örökségeket, amelyek szinte észrevétlenül szövődnek bele az életükbe.

A szegénység emlékét.

A bűntudatot, ha jól van.

A megfelelési kényszert.

Az önfeláldozást.

Adni akkor is, amikor már nincs miből.

Tűrni akkor is, amikor már rég fáj.

Mosolyogni akkor is, amikor belül sír.

És egy idő után azt vesszük észre, hogy mindenki kapott belőlünk egy darabot, csak mi maradtunk üres kézzel.

Nekem is idő kellett felismerni, hogy az önfeladás nem szeretet.

Hogy a csend nem mindig bölcsesség.

Hogy a határhúzás nem önzés.

És hogy az értékeim nem attól lesznek értékesek, hogy mások elismerik őket.

Ma már kiállok azért, ami fontos számomra.

Nem kisebbítem magam azért, hogy mások nagyobbnak érezzék magukat.

Nem adom az energiámat oda, ahol nem becsülik meg.

És nem kérek bocsánatot azért, mert teljesebb életet szeretnék élni.

Azt tapasztalom, hogy amikor egy nő végre visszaveszi a saját erejét, nem keményebbé válik.

Hanem szabadabbá.

És talán ez az a pillanat, amikor nemcsak a saját történetét írja át, hanem a következő generációkét is.

Az elmúlt 30 év alatt rengeteg önismereti folyamaton mentem keresztül. Közben sok olyan emberrel kapcsolódtam akik hosszú évek óta önismereti munkával emelték tudatosságukat, mégis ítélkeztek mások és önmaguk felett is. Hogy lehet ez?

Sokat kutattam a női lélek testben hordozott szellemének útját. Minden apró mintát, sémát, sebészi pontossággal tártam fel, hogy ránézhessek, és megérthessem. E közben ébredtem rá, hogy az ami bennünk tiszta forrásból növekedik, azt képileg úgy tudom megfogalmazni, hogy a Világ tápláló Életfája a tiszta Élet váltságára. A tápláló forrást a láthatatlan örökségek zavarossá teszik, megmérgezik. Ám a gyógyulás zálogát is a láthatatlan kollektív örökség időfátyla fedi.

Az élet megsegített, mozdult értem, ahogy én is mozdultam érte. Rátaláltam arra az ősi tudást őrző archaikus népi imádságra, melynek titkos nyelvét lefordítottam a ma élő modern nő életének kibontatkoztatására. Ez 10 évvel ezelőtt történt.

Végtelen hála van bennem, hogy Keresztesi Zsuzsi a múlt évben, nyár közepén, egy hétköznapinak tűnő napon felhívott, és megkért arra, hogy osszam meg a "Nő 8-szor ősi magyar női archetipusokkal" gyönyörű programját, önmagukat felfedezni vágyó nőkkel. Ezzel egy "nem hétköznapi" folyamat időpillanata született meg sokunk számára. E hívás nyomán csodálatos nőkkel indultunk el egy különleges felfedező úton.

Ősképek, transzgenerációs térolvasás, belső forrás munkák, a női test, lélek, tudatosság szintéziséről élmények és szellemi átadások, sok-sok mozgás és játékos feladatok, Lemanguria ÉletTánc és beszélgetések, közben mosolyok, könnyek, kapcsolódások, sugárzó kinyílások, ölelések, végtelen elfogadás, méltányolás, hála, szeretet, és ősi, mély béklyók alóli felszabadulás.

Magunkért indultunk, de nem csak mi születtünk újjá, mint EgyÉn, hanem megszülettünk mint gyönyörű női KÖZÖSsÉG.

Mit érzek most? Azt, hogy Csodás együtt Veletek drága NŐK!

Te milyen örökölt mintát engedsz el most az életedből?